Stephen King: Tortúra

Kiadás: Árkádia, 1990
Eredeti cím: Misery
Fordító: Szántó Judit
Oldalszám: 448

Fülszöveg
Paul Sheldon sikeríró, a szépkeblű közönség bálványa befejezi legújabb és legjobb regényét, minek örömére jól benyakal, s kábán autóba vágja magát. Egy veszélyes útkanyarban utoléri az észak-amerikai Sziklás-hegységben nem ritka hóvihar.
Isten háta mögött, magányos tanyaházából bevásárolni indul kis teherautóján Annie Wilkes, a Sheldon-regények könnyes rajongója. Az árokba borult autóroncsban kedvenc szerzőjére ismer, kinek tört-zúzott testében alig pislákol az élet.
Kihúzza az árokból.
Hazaviszi.
Életre kelti.
Új Sheldon-regényt akar. Csak magának.
Mindenáron.

Vélemény
Több hónapja várt a könyv a polcomon, mikor végre nekiálltam. Pedig kölcsönkönyv, csak egyszerűen túlságosan féltem elkezdeni. Aztán elolvastam, és nem is féltem. Illetve inkább úgy mondanám, hogy nem azt a sötétben rettegős félelmet váltotta ki a könyv. Sokkal inkább a "mi lenne ha?" gondolata volt az ijesztő, valamint a kérdésekre adott válaszok, vagy a válaszok hiánya.
Tetszett a könyv, King stílusa még mindig magával ragad, és maga a szereplők kidolgozása is bámulatosan jól sikerült. A rettegésük valóságos, még ha az oka sok esetben irracionális is. De ami igazán félelmetes, az a sok szenvedés, a kilátástalan helyzet ellenére is gőzerővel munkálkodó élni akarás. Még ha a józan ész azt diktálná is, hogy bizonyos dolgokat nem lehet túlélni, az ember gondol egyet és mégis megcsinálja.

5/5 pont

Random természetfeletti - 25. hét (2013)

"Minden nagy szállodának van kísértete. Hogy miért? A fenébe is, az emberek jönnek-mennek..."
Stephen King: A ragyogás

természetfeletti lények: kísértetek, ragyogó emberek

Random természetfeletti - 11. hét (2013)

"A vihar, amelyben halott édesanyja tóba öltözött, hogy még egyszer felkeresse a lányát."
Stephen King: Tóparti kísértetek

természetfeletti lény: kísértet

Stephen King: Borzalmak városa

Fülszöveg

Ben Mears, a sikeres író visszatér a Jerusalem's Lot nevű, isten háta mögötti kisvárosba, hogy „kiírja” magából itt szerzett gyermekkori traumáját: az 1930-as években a komoran a helység fölé magasodó Marsten-házba vonult vissza egy véres kezű gengszter, aki egy nap – látszólag minden indok nélkül – agyonlőtte feleségét, majd felkötötte magát. A gyermek Ben Mears egyszer beszökött ide, és meglátta a gengszter lógó hulláját, amely még évtizedek múltán sem indult oszlásnak… 

Az írónak azonban nem a nyugodt alkotómunka jut osztályrészül. Az álmos kisvárost mindinkább a megmagyarázhatatlan rettegés keríti hatalmába. Találnak egy akasztott kutyát, eltűnik két gyerek, s egyik este egy talpraesett kisfiú, Mark Pétrie a szobája ablakában megpillantja az egyik – időközben eltemetett – gyermek vigyorgó arcát. Mark már-már enged a kísértet bűverejének, de azután egy keresztet tart feléje, aminek láttán a jelenés agonizálni kezd, és füstté válik. Ben, Mark és még néhány, mindenre elszánt helybéli megindítja élethalál-harcát a Marsten-ház titokzatos lakói ellen…

Véleményem

Tetszett, ahogy elkezdődött a könyv, hogy tulajdonképpen már a könyv elején megkaptuk a végét, apró utalások, újságcikkek részleteiben elolvashattuk, hogy mi is fog később történni, persze akkor még semmit nem mondott az eltűnt emberek neve, mégis felkeltette az érdeklődést, hogy vajon mi is történt velük. Aztán egy vágással visszatért King a történet elejére, a legelejére, és várhattuk, hogy kibogozódjon a sztori. Szépen, fejezetenként ismertük meg a szereplők életét behatóbban. Megismertük az álmos kisvárost, megismertük a lakóit, aztán elkezdődött a konfliktus, eltűnt egy gyerek, és kezdetét vette a nyomozás. 

SPOILER

A főszereplők sorra fényt derítenek a titkokra, illetve valójában csak egyetlen titokra, hogy a város új lakója egy vámpír, aki azon ügyködik, hogy az álmos kisváros minden lakóját hatalmába kerítse. Egészen álomszerű kép, hogy a kisváros lakói együtt élik életüket, mégse tűnik fel nekik egy-két ember eltűnése, vannak, akik egyszerűen nem fontosak senkinek. Megkapó és hátborzongató dolog.

Ez egy olyan történet, amelyben a hagyományos vámpíroké a főszerep, ami szintén tetszett, ezek a vámpírok még azon elmélet alapján születtek, hogy a vámpírok gonoszak és az egyház, a hit segít elűzni őket, éppen ezért bevált fegyver ellenük a kereszt és a szenteltvíz, illetve ha egy karót döfünk beléjük, akkor valóban meg is halnak. Szintén romantikus kép, hogy meghívás nélkül nem léphetnek be egy ember házába és nappal magatehetetlenek, olyan szép. De ettől függetlenül nem könnyű legyőzni őket, mert könnyen magukhoz csábítanak. Éppen fontos, hogy a főszereplőknek kellő hite és kitartása legyen, hogy meg tudják állítani őket. Persze ott van az a tény is, hogy az elején nem hiszik el, hogy ez valóban megtörténhet,

"Henry Petrie négy jól megfontolt szótagban közölte ítéletét: – Lehetetlen."

így aztán a vámpírok megerősödnek, mire egyáltalán észbe kapnak és több százan leselkednek az éjszakában a maroknyi hősre, akik megpróbálják megállítani őket. 

SPOILER VÉGE

Egyébként jó volt a történet, megvolt az egyensúly, viszont ami nem volt meg, az a kellő borzongás, valahogy nem féltem tőle igazán, ez hiányzott egy kicsit, de annyi baj legyen, legalább nem féltem mikor éjszaka lekapcsoltam a villanyt, csak hát Kingtől általában félni szoktam, azért volt meglepő.

Jut eszembe várólista csökkentős könyv, bár csak az alternatív listán szerepel, de legalább abból is eggyel kevesebb van.

Mi ez kérem?

Mi ez? Ja, hogy még egy King? Igen, a stílusa tényleg magával ragadott, ma is megyek és átveszek egy újabb Kinget (hála a rukkola-nak). No de kérem, miért is?

Ami azt illeti rendkívül egyszerű, mint azt az előző bejegyzésemben is leírtam hihetetlenül zseniálisan tud írni King, mert még akkor is fenn tudja tartani az olvasó érdeklődését, amikor a könyvben szinte nem történik semmi, és ennek a titka a visszaemlékezés, mikor a szereplők egy-egy unalmasabb pillanatban (pl. mikor alszanak, vagy csak lefekszenek aludni és minden csendes körülöttük) előhívják az emlékeiket ezáltal jobban kitárva saját énjüket az olvasó előtt. Zseniális, de tényleg, hihetetlen jól meg tudja ragadni King ezzel a trükkel a szereplői jellemét, lényegét és rendkívül közel tudja őket hozni az olvasóhoz. Mintha Jack valóban a szemem előtt bolondult volna meg.

Na ez a másik, ahogy szép lassan hatalmába keríti az őrület Jack-et, ijesztő, de tényleg, és hihetetlen, hogy már félig-meddig megutáltam a könyv végére a szállodával keveredett Jack-et és akkor hirtelen egy pillanatra kitisztul, legyőzi az elszabadult szörnyeteget még ha csak kis időre is, de ezzel haladékot adva a fiának. Szegény kisfiúnak, akinek olyan képessége van, amit egy felnőttnek is nehéz lenne kezelni és megérteni, hát még egy öt éves fiúnak, aki megpróbál nagyfiú lenni, de akkor is csak egy kisfiú marad, aki fél a szörnyektől, legyenek valóságosak vagy nem.

Wendy jelleme is érdekes, hiszen egy bántalmazható asszony, mégis amikor előtör belőle az anyai ösztön, akkor szinte legyőzhetetlen, egyszerre gyűlöli és szereti a férjét, akárcsak magát, megijed, mikor az anyjára ismer magában.

Tetszik, az a kis bezárt világ amit King megteremt ebben a könyvében tökéletesen megfelel arra, hogy a lehető legjobb betekintést nyerjük a három főszereplő életébe, gondolataiba. Megismerjük, hogy viselkednek ha nem tudnak menekülni, megtudjuk kinek mennyire erős a tartása, kit a legkönnyebb elcsábítani. Mert való igaz, hogy a szálloda a korábbi lelkektől megerősödött és szinte mindent megtenne, hogy a kicsi Danny-t megszerezze, de az is biztos, hogy Jack szellemileg labilisabb állapotú, mint a felesége, vagy a fia. Persze erre az is rászolgál, hogy még mindig emészti magát az élete korábbi eseményei miatt (alkoholizmus, dühkitörések), és sokkal könnyebb elhitetni vele, hogy amúgy is rossz, hogy minden amit csinál csak és kizárólag rossz dolgokhoz vezethet, így talán a legegyszerűbb és a legvéglegesebb kiút ebből a helyzetből az öngyilkosság, de nem hagyhatja egyedül a családját, hiszen gondoskodnia kell róluk, hát mi sem egyszerűbb öljük meg őket is. Talán még ha nem jelennének meg a szálloda szellemei, Jack akkor is megőrülne ezen a zárt helyen a saját szellemeitől. Bár ami azt illeti a szálloda csak úgymond felnagyítja Jack szellemeit, amik már egyébként is régóta emésztik a férfi lelkét, nem csoda hát, hogy megőrül. Na és ez az, amiért most félek, mert ha csak egy história tele szellemekkel, akkor oké, de most hogy így belegondoltam... Mindenesetre jó, hogy fényes nappal van.

Egy újabb King

Kezdem úgy érezni, hogy kicsit rákattantam King könyveire, de hát van miért. Ami azt illeti King zseniális stílusban írja a könyveit, még ha nem is történik semmi a történetben, akkor is leköti az ember figyelmét, mert olyankor elkezd mesélni a múltról, ami által jobban megismerhetjük a szereplőket ezzel pedig egy szorosabb kapcsolat jön létre a könyv és az olvasó között. Bár ez eddig még csak a harmadik könyvem, de már itt van a polcomon A ragyogás is, valamint három másik King könyv is útban van felém. De van egy olyan érzésem, hogy ez csak ideig-óráig lesz elég.

Ez a könyve is nagyon tetszett, már csak a stílus miatt is. Viszont kétségtelen, hogy a Tóparti kísértetek jobban magával ragadott, bár persze meglehet, hogy ebben az is közrejátszik, hogy azt kicsit kevesebb megszakítással olvastam, mint A tűzgyújtó.
Amit még megemlítenék, hogy sokkal látványosabb befejezést, egy sokkal nagyobb mértékű pusztítást is el tudtam volna képzelni. Bár meglehet, hogy ez is csupán azért van, mert a Carrie volt az első könyvem az írótól és még mindig abból indulok ki, mert annak aztán látványos a vége, az biztos.
Egyébként egy igazán jól megírt történet volt ez, csak hát az ember óhatatlanul összehasonlítja a korábbi olvasmányélményeivel. Viszont nagyon tetszett, hogy megidézte Orwell művét, sőt, még a kafkai konfliktusokra tett utalás is jól megállta a helyét. Úgyhogy teljesen rendben volt ez a könyv.

Egy zsák csont

Az első King könyv, amit olvastam a Carrie volt, aminek az egész hangulata rendkívül nyomasztó volt. A Tóparti kísértetek egész más volt, a stílus ismételten magával ragadott ezúttal azonban kimaradt belőle a nyomasztó hangulat, ez pedig feltétlenül a stílus javára vált. Úgy gondolom King nagyon érzékletesen tud írni, ezenkívül nem csak a stílus ragadott meg, hanem a történet is felkeltette a kíváncsiságomat. Egészen bele tudtam élni magamat a történetbe, mivel nemcsak Mike szemszögéből volt leírva a történet, hanem ezenfelül az olvasó mindent pontosan ugyanakkor tudott meg, mint Mike, ami nem mindig van így, viszont véleményem szerint az olyan történetek, ahol a főszereplő egy titokra igyekszik fényt deríteni, így a legjobbak.
Igazán tetszett a történet felépítése, ahogy apró információkat csepegtetett el az író, ami alapján az olvasóban is elkezdtek különböző elméletek variációk kialakulni a régmúlt eseményeivel kapcsolatban. A főszereplővel közös felfedezőúton jómagam is megszerettem Johanna és Kyra személyét, előbbiét az éles esze és makacssága miatt, utóbbiét az ártatlan gyermeki énje miatt.
Amin egyébként sokat elmélkedtem a könyvvel kapcsolatban, az a címe. Ugyebár a magyar címe a Tóparti kísértetek az sokat elmond a történetről külsőleg, ellenben az angol címe: Bag of Bones sokkal többet elmond a történet tartalmáról, illetve a mögötte meghúzódó fő gondolatról.
Összességében tényleg azt tudom mondani, hogy tetszett a könyv, és bár egyelőre csak kölcsönkaptam, de az is biztos, hogy egyszer ott lesz a könyvespolcom a saját példányom.

Félúton a melegben

Úgy van az kérem szépen, hogy meleg van. Ezenkívül olvasnom kéne, csak hát nem is tudom pontosan eldönteni, hogy melyik könyvet kéne befejeznem hamarább. Mert jelen pillanatban többet is olvasok egyszerre, illetve ez nem csak most van így, hanem általában. Van aki azt mondja, hogy ez hülye szokás, mert így nem lehet követni a történeteket, van aki megérti, mert szintén így olvas, talán mindkét félnek igaza van. Ami azt illeti időnként én is úgy érzem, hogy nem jó így, mert ha több könyv is van, ami nagyon tetszik, akkor nem tudom eldönteni, hogy most melyiket is olvassam. Viszont ha több könyvet olvasok egyszerre, akkor annak megvan az előnye, hogy ha befejezem az egyiket, akkor sokkal könnyebben olvasom tovább valamelyik másikat, mert egy befejezett könyv után nem egy új könyv teljesen ismeretlen világát kell felfedeznem, hanem egy félig-meddig már ismert világban léphetek át. Ami szerintem könnyebb, így aztán nem nagyon szokott az lenni, hogy ha egy könyv jó volt, akkor nincs kedvem másikat olvasni utána, mert esetleg csalódnék benne, mert általában az elkezdett könyvek között van olyan, amit éppen szívesen olvasnék. Ez pedig a másik oka annak, hogy miért is szeretek több könyvet olvasni egyszerre, egyszerűen azért, mert időnként vannak könyvek, amik bár tetszenek, de valahogy még sincs hozzájuk hangulatom, ilyenkor kicsit félreteszem őket és folytatom valamelyik másik könyvemet. Most éppen a Tóparti kísértetek és a Hol késel, hercegem? van ilyen helyzetben. Utóbbi kevésbé fogott meg, bár az írónő stílusa tetszik, nem nyögvenyelős, szóval gyorsan lehet vele haladni, viszont a szereplők elég idegesítőek tudnak lenni néha. Stephen King stílusa szintén tetszik, viszont az ő könyve némiképp ijesztő, márpedig az ilyen történetekkel úgy vagyok, hogy szeretem őket kicsit elnapolni, mert amíg végig nem olvasnom, addig nem tudom, hogy pontosan mennyire is lesz ijesztő. Ugyanakkor nagyon kíváncsi vagyok a történetre, szóval itt van a dilemma, hogy melyik könyvet is olvassam. Ezért aztán ha nagyon döntésképtelennek érzem magam, akkor még befigyel Mikszáth egy-egy novellája A jó palócok gyűjteményből, vagy az Ólomerdő, mert mindkettőt újra el kéne olvasnom. Szóval így állok, már csak takarítani kéne, de valahogy semmi kedvem nekiállni, mert meleg van és egyébként is minden összevissza van a lakásban a festés miatt, de kénytelen leszek, úgyhogy asszem neki is állok.
Megjegyzem a régen elkezdett, majd félretett könyveimet meg aztán igazán be kéne fejezni, csak hát az még egy másik történet.