2012. szeptember 14., péntek

Hideg

Nem olyan régen olvastam Laurie Halse Anderson Jégviráglányok című könyvét és meg kell mondanom, hogy szerintem egy gyönyörű alkotás. Persze fura ezt mondani, egy ilyen nehéz témát forszírozó műről, de tényleg gyönyörű, maga a stílus az, ami magával ragadja az embert, számomra ez az, ami döntő érv volt, hogy tovább olvassam, miután elkezdtem a könyvet. Maga a történet érdekes, számomra mégis némiképp taszító, nem értem, hogyan képesek emberek ilyet tenni saját magukkal és a szeretteikkel. Szörnyülködtem, mikor elolvastam az adatokat, hiszen egy nagyjából velem egykorú és majdnem egyforma magas lányról szól a történet, és végignézve magamon, tudva hány kiló vagyok, megijesztettek a számok. Valamint maga az életmód is megijesztett, amit Lia folytat, a folytonos kalóriaszámlálás, az, hogy már az ételek szagától undorodik. Mégis ami igazán felfoghatatlan volt számomra, az az a jelenet, mikor Lia rosszul van, Emma látja és megkérdezi: "Lia, meg fogsz halni?" - egyszerűen elborzasztott, hogy még ez sem nyitja fel Lia szemét, pedig szereti a kislányt, és mégse számít neki eléggé, nem számít annyira, hogy a kedvéért életben maradjon. Persze fura dolog, hogy a családja miatt éljen az ember, mikor egyébként semmi értelmét nem látja a dolognak, de ha azokért nincs értelme élnie, akiket szeret, akkor mi másért lenne? Szóval fura, hogy el lehet szakadni ennyire a valóságtól, a világtól, és végül a könyv végén majdnem megtörténik a teljes elszakadás, a halál, de ekkor végre ráébred Lia, hogy ez így nem jó.
Azt tudom mondani a könyvről, hogy érdekes volt, mert nyíltan beszélt egy ilyen témáról, ráadásul megdöbbentően szépen írja le ezeket a szörnyű dolgokat, de még mindig nem tudom megérteni azokat az embereket, akik ezt teszik magukkal.