2012. július 20., péntek

A nyáltenger és az idegesítően hímsoviniszta szereplők

Még mindig a heveny hányinger kerülget a könyvtől. De tényleg, szörnyű volt. Pedig annyira tetszett a borítója, mikor megláttam, aztán elolvasva a fülszöveget arra gondoltam, hogy valami könnyedebb romantikus történet lesz, hát nem, de nagyon nem. Vannak akik azt mondják, hogy tündérmese felnőtteknek, véleményem szerint hányinger. Mikor elkezdtem még egészen tetszett, aztán szép lassan megismertem a szereplőket, és a történet során egyre ellenszenvesebbek lettek. Az egyetlen akit talán nem utáltam meg az Conrad, de a végén még ő is elnyerte a nyálas herceg címet, de ezt majd kicsit később kifejtem.
Marigoldot a főszereplőt már az első fejezetben lélektelenül dugja meg a balett-társulat vezetője, amit a gyenge áldozat hagy is, hogy ennek fejében jobb szerepekhez jusson hozzá. Tényleg nem sekélyes, á, dehogy. De ha ez nem lenne elég, mikor Marigold hazamegy a családjához láthatjuk azt a környezetet, ahol felnőtt. Én mondom Rafe és Isobel vérfertőző viszonya a legkevésbé megbotránkoztató a könyvben. Mert az, hogy Dimpsie tűri, hogy a férje fűvel-fával megcsalja véleményem szerint olyan szinten a női nem sárba tiprása, hogy azt rossz nézni. Persze ezen a téren Rafe se kispályás, hiszen azért cserébe, hogy Marigold hozzámehet (mert ezt egy kegynek kell tekinteni a Preston család részéről) elvárja a lánytól, hogy rendelje magát alá minden kénye-kedvének. A lépten-nyomon megnyilvánuló hímsovinizmusa mellet Rafe időnként előadja a nyálas monológjait, hogy mennyire is szereti Marigoldot, amitől már tényleg hányingerem volt. Bár meglehet, hogy csak engem taszít ennyire ez a nyálas romantika, de szerintem szörnyű volt. Ami pedig külön bosszantó, hogy Marigold ezt jó ideig készséggel eltűri és valóban igyekszik minden tekintetben megfelelni a férfi akaratának, aztán végül hála a jó égnek rájön, hogy ez oltári nagy szívás, mert ő egy táncosnő, akinek igenis van tehetsége, így aztán mikor lehetősége adódik rá visszamegy táncolni és otthagyja Rafe-t. Talán ez az egyetlen dolog, amit jó pontként lehet említeni a könyvben. Bár elismerem, hogy azokat az eseményeket, amelyek a balett körül forognak esetleg még jónak is lehet nevezni. Viszont nem javítanak annyit a történeten, hogy elfelejtsem mennyiszer akartam a falhoz vágni a könyvet olvasás közben (amit megjegyzem csak azért nem tettem meg, mert nem szeretnék kárt tenni semmilyen könyvben sem).
Mindezek mellet zavaró volt a könyvben a sok megmagyarázatlanul maradt francia kifejezés, bár lehet, hogy azért nem ismerem őket, mert én is olyan tudatlan és ostoba vagyok, mint Marigold, bár ezt erősen kétlem. Aztán ott volt az az eléggé szemet szúró dolog, mikor is Marigold megjegyzi Nan szülésénél, hogy reménytelen ami a fájdalmat illeti, ugyanakkor meg táncosként addig gyakorol, amíg véresre nem töri a lábát. Na az aztán biztosan nem fájdalmas. Szóval kérdem én, hol itt a logika? Bár persze Marigoldban is volt némi ellentmondás, mert időnként egészen értelmesnek mutatkozik, máskor meg rettentően ostobának és naivnak, én ezt se tudtam mindig hova tenni, de mindegy.
Ehhez képest az utolsó száz oldal meglepően tűrhető volt, aztán az utolsó három oldalon Conrad és Marigold olyan nyálas szöveget nyom le, hogy a hányingerem visszatért, ellenben a könyvtől ismételten egy életre elment a kedvem. Úgyhogy nem.

2012. július 17., kedd

Anna, Anna

Kölcsönbe kaptam csak ezt a könyvet, de mikor elolvastam elkezdtem azon gondolkozni, hogy meg kéne venni majd egyszer. Ebből látszik, hogy nem is kicsit tetszett a könyv és ezért is van az, hogy elég gyorsan elolvastam. Egyébként se túl hosszú a könyv, de az a kicsit kevesebb, mint háromszáz oldal igazán magával ragadó. Már a könyv legelején megtetszett Cas stílusa, hogy őszinte legyek egyet értek a lányokkal, akik odavannak érte. A történet során megkedveltem Annát és a többieket is.
Viszont szomorúan vettem észre a magyar fordításban az elírásokat, itt-ott kimaradt egy-egy betű a szavak végéről, ami elég zavaró volt. De volt ahol véleményem szerint egy "nem" szócska is kimaradt, ami miatt a mondat pont a tagadása volt annak, amit véleményem szerint eredetileg jelenteni akart, legalábbis a szövegkörnyezetből ezt vettem ki.
A folytatásra feltétlenül kíváncsi vagyok, mert úgy érzem, nem csak az első könyvben olvashattunk Annáról és az obije varázslóról. Bár az is igaz, hogy annak ellenére, hogy jó volt, azért nem éreztem úgy a befejezés után, hogy nekem most azonnal szükségem van arra, hogy elolvassam a következőt, de azért kíváncsi vagyok rá.

2012. július 9., hétfő

Egy zsák csont

Az első King könyv, amit olvastam a Carrie volt, aminek az egész hangulata rendkívül nyomasztó volt. A Tóparti kísértetek egész más volt, a stílus ismételten magával ragadott ezúttal azonban kimaradt belőle a nyomasztó hangulat, ez pedig feltétlenül a stílus javára vált. Úgy gondolom King nagyon érzékletesen tud írni, ezenkívül nem csak a stílus ragadott meg, hanem a történet is felkeltette a kíváncsiságomat. Egészen bele tudtam élni magamat a történetbe, mivel nemcsak Mike szemszögéből volt leírva a történet, hanem ezenfelül az olvasó mindent pontosan ugyanakkor tudott meg, mint Mike, ami nem mindig van így, viszont véleményem szerint az olyan történetek, ahol a főszereplő egy titokra igyekszik fényt deríteni, így a legjobbak.
Igazán tetszett a történet felépítése, ahogy apró információkat csepegtetett el az író, ami alapján az olvasóban is elkezdtek különböző elméletek variációk kialakulni a régmúlt eseményeivel kapcsolatban. A főszereplővel közös felfedezőúton jómagam is megszerettem Johanna és Kyra személyét, előbbiét az éles esze és makacssága miatt, utóbbiét az ártatlan gyermeki énje miatt.
Amin egyébként sokat elmélkedtem a könyvvel kapcsolatban, az a címe. Ugyebár a magyar címe a Tóparti kísértetek az sokat elmond a történetről külsőleg, ellenben az angol címe: Bag of Bones sokkal többet elmond a történet tartalmáról, illetve a mögötte meghúzódó fő gondolatról.
Összességében tényleg azt tudom mondani, hogy tetszett a könyv, és bár egyelőre csak kölcsönkaptam, de az is biztos, hogy egyszer ott lesz a könyvespolcom a saját példányom.

2012. július 7., szombat

Mikszáth röviden, Mikszáthról röviden

Szeretem Mikszáth novelláit, mind A tót atyafiakban, mind A jó palócokban szereplőeket, de utóbbiakat jobban kedvelem, ezért is fogok most csak ezekről írni.Annak idején mikor a suliban Mikszáthról tanultunk, akkor is elolvastam az összeset, most pedig gondoltam nem ártana őket újraolvasni, így hát erre is sor került. Érdekes történetek, véleményem szerint többségükben szomorúak, főként a végérvényességük miatt, amit általában az író nem is ír le egyértelműen, csupán célzásokat tesz a dolgok végkimenetelére, ettől pedig egyfajta balladai homály lengi körül a történeteket. 
Általánosságban elmondható a történetekről, hogy a jó elnyeri jutalmát, a rossz pedig méltó büntetését. Bár időnként a jók sorsa is keserűre fordul. Meg kell említeni, hogy majdnem minden szereplő valóban felcímkézhető a jó, vagy a rossz szavakkal, ezen a téren végletesnek mondható az író jellemábrázolása, azonban ez nem feltétlenül baj, ilyen a stílus. Valamint igazán rövidek a művek a hosszú jellemábrázolásokhoz ezért egyszerűbb és érhetőbb, ha a főszereplők jelleme le van csupaszítva és ezáltal két típusra oszthatóak: az egyik típust az ártatlanok testesítik meg, míg a másikat a csapodár, könnyűvérű, kapzsi személyek.
Mint már korábban is említettem a novellák nagy része véleményem szerint szomorú, ilyen a Timár Zsófi özvegysége. De vannak vidámabbak is, mint A "királyné szoknyája". Valamint vannak olyanok, amik nem vidámak, ami pedig azt illeti inkább szomorúak, de mégis a szereplők a végén megnyugszanak, ilyen például a Bede Anna tartozása is, az egyik kedvenc novellám a kötetből.

Félúton a melegben

Úgy van az kérem szépen, hogy meleg van. Ezenkívül olvasnom kéne, csak hát nem is tudom pontosan eldönteni, hogy melyik könyvet kéne befejeznem hamarább. Mert jelen pillanatban többet is olvasok egyszerre, illetve ez nem csak most van így, hanem általában. Van aki azt mondja, hogy ez hülye szokás, mert így nem lehet követni a történeteket, van aki megérti, mert szintén így olvas, talán mindkét félnek igaza van. Ami azt illeti időnként én is úgy érzem, hogy nem jó így, mert ha több könyv is van, ami nagyon tetszik, akkor nem tudom eldönteni, hogy most melyiket is olvassam. Viszont ha több könyvet olvasok egyszerre, akkor annak megvan az előnye, hogy ha befejezem az egyiket, akkor sokkal könnyebben olvasom tovább valamelyik másikat, mert egy befejezett könyv után nem egy új könyv teljesen ismeretlen világát kell felfedeznem, hanem egy félig-meddig már ismert világban léphetek át. Ami szerintem könnyebb, így aztán nem nagyon szokott az lenni, hogy ha egy könyv jó volt, akkor nincs kedvem másikat olvasni utána, mert esetleg csalódnék benne, mert általában az elkezdett könyvek között van olyan, amit éppen szívesen olvasnék. Ez pedig a másik oka annak, hogy miért is szeretek több könyvet olvasni egyszerre, egyszerűen azért, mert időnként vannak könyvek, amik bár tetszenek, de valahogy még sincs hozzájuk hangulatom, ilyenkor kicsit félreteszem őket és folytatom valamelyik másik könyvemet. Most éppen a Tóparti kísértetek és a Hol késel, hercegem? van ilyen helyzetben. Utóbbi kevésbé fogott meg, bár az írónő stílusa tetszik, nem nyögvenyelős, szóval gyorsan lehet vele haladni, viszont a szereplők elég idegesítőek tudnak lenni néha. Stephen King stílusa szintén tetszik, viszont az ő könyve némiképp ijesztő, márpedig az ilyen történetekkel úgy vagyok, hogy szeretem őket kicsit elnapolni, mert amíg végig nem olvasnom, addig nem tudom, hogy pontosan mennyire is lesz ijesztő. Ugyanakkor nagyon kíváncsi vagyok a történetre, szóval itt van a dilemma, hogy melyik könyvet is olvassam. Ezért aztán ha nagyon döntésképtelennek érzem magam, akkor még befigyel Mikszáth egy-egy novellája A jó palócok gyűjteményből, vagy az Ólomerdő, mert mindkettőt újra el kéne olvasnom. Szóval így állok, már csak takarítani kéne, de valahogy semmi kedvem nekiállni, mert meleg van és egyébként is minden összevissza van a lakásban a festés miatt, de kénytelen leszek, úgyhogy asszem neki is állok.
Megjegyzem a régen elkezdett, majd félretett könyveimet meg aztán igazán be kéne fejezni, csak hát az még egy másik történet.