A nyáltenger és az idegesítően hímsoviniszta szereplők

Még mindig a heveny hányinger kerülget a könyvtől. De tényleg, szörnyű volt. Pedig annyira tetszett a borítója, mikor megláttam, aztán elolvasva a fülszöveget arra gondoltam, hogy valami könnyedebb romantikus történet lesz, hát nem, de nagyon nem. Vannak akik azt mondják, hogy tündérmese felnőtteknek, véleményem szerint hányinger. Mikor elkezdtem még egészen tetszett, aztán szép lassan megismertem a szereplőket, és a történet során egyre ellenszenvesebbek lettek. Az egyetlen akit talán nem utáltam meg az Conrad, de a végén még ő is elnyerte a nyálas herceg címet, de ezt majd kicsit később kifejtem.

Marigoldot a főszereplőt már az első fejezetben lélektelenül dugja meg a balett-társulat vezetője, amit a gyenge áldozat hagy is, hogy ennek fejében jobb szerepekhez jusson hozzá. Tényleg nem sekélyes, á, dehogy. De ha ez nem lenne elég, mikor Marigold hazamegy a családjához láthatjuk azt a környezetet, ahol felnőtt. Én mondom Rafe és Isobel vérfertőző viszonya a legkevésbé megbotránkoztató a könyvben. Mert az, hogy Dimpsie tűri, hogy a férje fűvel-fával megcsalja véleményem szerint olyan szinten a női nem sárba tiprása, hogy azt rossz nézni. Persze ezen a téren Rafe se kispályás, hiszen azért cserébe, hogy Marigold hozzámehet (mert ezt egy kegynek kell tekinteni a Preston család részéről) elvárja a lánytól, hogy rendelje magát alá minden kénye-kedvének. A lépten-nyomon megnyilvánuló hímsovinizmusa mellet Rafe időnként előadja a nyálas monológjait, hogy mennyire is szereti Marigoldot, amitől már tényleg hányingerem volt. Bár meglehet, hogy csak engem taszít ennyire ez a nyálas romantika, de szerintem szörnyű volt. Ami pedig külön bosszantó, hogy Marigold ezt jó ideig készséggel eltűri és valóban igyekszik minden tekintetben megfelelni a férfi akaratának, aztán végül hála a jó égnek rájön, hogy ez oltári nagy szívás, mert ő egy táncosnő, akinek igenis van tehetsége, így aztán mikor lehetősége adódik rá visszamegy táncolni és otthagyja Rafe-t. Talán ez az egyetlen dolog, amit jó pontként lehet említeni a könyvben. Bár elismerem, hogy azokat az eseményeket, amelyek a balett körül forognak esetleg még jónak is lehet nevezni. Viszont nem javítanak annyit a történeten, hogy elfelejtsem mennyiszer akartam a falhoz vágni a könyvet olvasás közben (amit megjegyzem csak azért nem tettem meg, mert nem szeretnék kárt tenni semmilyen könyvben sem).

Mindezek mellet zavaró volt a könyvben a sok megmagyarázatlanul maradt francia kifejezés, bár lehet, hogy azért nem ismerem őket, mert én is olyan tudatlan és ostoba vagyok, mint Marigold, bár ezt erősen kétlem. Aztán ott volt az az eléggé szemet szúró dolog, mikor is Marigold megjegyzi Nan szülésénél, hogy reménytelen ami a fájdalmat illeti, ugyanakkor meg táncosként addig gyakorol, amíg véresre nem töri a lábát. Na az aztán biztosan nem fájdalmas. Szóval kérdem én, hol itt a logika? Bár persze Marigoldban is volt némi ellentmondás, mert időnként egészen értelmesnek mutatkozik, máskor meg rettentően ostobának és naivnak, én ezt se tudtam mindig hova tenni, de mindegy.

Ehhez képest az utolsó száz oldal meglepően tűrhető volt, aztán az utolsó három oldalon Conrad és Marigold olyan nyálas szöveget nyom le, hogy a hányingerem visszatért, ellenben a könyvtől ismételten egy életre elment a kedvem. Úgyhogy nem.