Szóval kezdjük el. Annak idején a gimnáziumba imádta a rajztanárom ezt a történetet, mondjuk megértem, ő se volt teljesen százas. Később, mikor matekszakra kerültem kiderült, hogy ennek a könyvnek az ismerete ott alap dolog, már nem úgy értem, hogy mindenki olvasta, de azt, hogy az élet, a világmindenség, meg minden értelme a 42, azt mindenki tudja, egyik órán még az előadóról is kiderült, hogy ismeri, kérdem én miért is? Ami azt illeti a fene se tudja, vagy legalábbis nekem halványlila elképzelésem sincs az okot illetően, de azért úgy gondoltam elolvasom a könyvet, ártani nem árthat. Meg aztán 5 részes, ha nagyon nem jó, akkor maximum nem olvasom el, csak az első részt. No, végül nem így lett, végigolvastam az egészet, bár az ötödik rész már elég nyögvenyelősen ment.
De kezdjük az elején, az első rész nagyon tetszett, bár teljes és totális mértékben baromság volt az egész és tele volt olyan hülyeségekkel, mint a gyémánttal kivert harci rövidnadrág és társai, de akkor is jó volt. Megismertem egy csomó elmeroggyant figurát, akiket a maguk módján még meg is kedveltem, bár Arthur nem lopta be magát a szívembe, valahogy Ford Prefect alakja jobban elnyerte a tetszésemet. A második és a harmadik részről alkotott véleményem sem tér el ettől. Aztán jött a negyedik rész, ebben egészen megkedveltem Arthurt, bár ez leginkább Fenchurch-nek köszönhető. Ennek a résznek a vége kifejezetten tetszett, mert egyfajta elégtételt adott Marvinnak, akit egyébként nagyon szerettem a történetben, a maga búskomor valójában. Szóval a történet jó, a stílus kicseszett fárasztó, de attól még szerettem, de mi is volt a baj?
Térjünk is rá. A baj az ötödik rész volt. Ezt az egy részt vagy háromszor annyi időmbe telt elolvasni, mint az első négyet együtt. Rémesen nyögvenyelősre sikeredett, bár akad benne néhány jó poén, de összességében, túl hosszú lett. A benne történt események véleményem szerint nem követelik meg a nekik szánt terjedelmet és egészen kaotikusra sikeredett a leírásuk is, mintha az univerzummal együtt a történet is darabjaira hullott volna a sok térben és időben való utazástól. Ennek ellenére úgy gondolom, hogy a vége nagyon jó lett, a Stavromula Béta az utolsó, kegyetlen és abszurd momentuma volt a történetnek, ami illett hozzá, nagyon is, csak éppenséggel nem érzem úgy, hogy ez jóváteszi az ötödik rész elnyújtásának tényét, ami szomorú, de hát ez van, ezt kell szeretni. Úgyhogy összességében az a véleményem, hogy jó, megéri elolvasni, csak hát az ötödik részért kár volt.
