2013. július 31., szerda

Kreatív nap - július (2013)


Nos, ötlet hiányában majdnem elmaradt a júliusi szám, de még éppen időben eszembe jutott valami. Bár nem most alkottam az alábbi fényképtartót, de még nem írtam róla, úgyhogy gondoltam miért is ne, hátha valakinek megteszik. Maga a megvalósítás hihetetlenül egyszerű, de szerintem nagyon jól mutat.
Maga a fényképtartó egy egyszerű kartonlap (olyan méretben, hogy minden kép, amit ki szeretnél tenni elférjen rajta). Az enyém nem tudom pontosan mekkora, egy kicsivel nagyobb, mint az A3-as lap.
Szóval kezdésnek egy kacskaringós mintát rajzoltam a fehér kartonra ceruzával. Aztán ezt piros filccel újrarajzoltam és kiszíneztem, ezzel egy mintát adva a sima fehér lapnak, de persze ez nem kötelező, az is jól mutat, ha valami színes lap van a képek mögött. Aztán elhelyeztem a képeket szépen egymáson (látszik, hogy néhol fedik egymást a képek). A képek sarkát ceruzával megrajzoltam (függőlegesen és vízszintesen a kép szélénél), miután ezzel elkészültem levettem a képeket és vonalzó és sniccer segítségével kivágtam a sarkokat, úgy, hogy a kép szélétől vízszintesen és függőlegesen kb. 1,5 cm-re legyen a bevágás (ugye a kép sarkát egy derékszög jelöli, ennek a szögnek a két szárát kötöttem össze a sniccerrel vágott harmadik vonallal). Ezek után csak szépen be kell csúsztatni a kivágott lyukakba a kép négy sarkát és ez tökéletesen megtartja a helyén. Ezt a fényképtartót fel lehet ragasztani a falra (esetleg be is lehet keretezni és úgy felrakni), de én például a könyvespolcom oldalára ragasztottam fel.
Remélem nagyjából érhető volt a leírás, sajnos jobban nem tudtam megfogalmazni a dolgokat. Illetve a képen látható tartón nincs rajta az összes kép, de gondoltam így egyszerre látszanak a fényképek és a minta is, ami mögöttünk van. Még annyi, hogy a megrajzolt sarkokat ki kell majd radírozni, hiszen azok láthatóak lesznek, valamint előfordulhat, hogy a bevágásokat, néhány milliméterrel ki kell szélesíteni, hogy a kép sarkát be lehessen csúsztatni szépen.

George R. R. Martin: Trónok harca

Kiadás: Alexandra, 2008
Eredeti cím: A Game of Thrones
Fordító: Pétersz Tamás
Oldalszám: 890 oldal
Fülszöveg
A Trónok harca lebilincselő fantasy, amely klasszikus lovagkirályságot tár az olvasó elé: Westeros fölött valaha a sárkánykirályok uralkodtak, ám a Targaryen-dinasztiát 15 évvel ezelőtt elűzték, és most Robert Baratheon uralkodik hű barátai, Jon Arryn, majd Eddard Stark segítségével. A konfliktus középpontjában Deres urai, a Starkok állnak. Olyanok, mint a föld, ahol születtek: makacs, kemény jellemű család. Szemünk előtt hősök, gazemberek és egy gonosz hatalom története elevenedik meg. 
Ám hamar rá kell ébrednünk, hogy ebben a világban mégsem egyszerűen jók és gonoszok kerülnek szembe egymással, hanem mesterien ábrázolt jellemek bontakoznak ki előttünk különböző vágyakkal, célokkal, félelmekkel és sebekkel. 
Martin legnagyobb erőssége hogy meg tudja újítani, élettel tölti fel azt a műfajt, amit a sok populáris Tolkien-imitáció évtizedeken át klisék sorozatába fojtva ismételgetett. A tűz és jég dalának első kötete egy világteremtő fantasy eposz nagyszabású felütése.

Vélemény
Kezdeném azzal, hogy egyszer meg kell majd vennem ezt a sorozatot, mert most csak kölcsönkaptam az első részt, de elolvasva arra jutottam, hogy mindenképpen ott kell lennie az én polcomon is.
Martin egy hihetetlenül részletgazdag világot alkotott meg, tetszik az is, hogy a lovagkorban játszódik, de ami igazán teljessé teszi, az a hozzáadott plusz, a mitológiája, a történelme. Emellett maga a történetvezetés is nagyon jó, végig fenn tudja tartani az érdeklődést, és mivel a szereplők cselekményszála sokszor összekapcsolódik, ezért szerintem nem annyira durván szétágazó a történet, hogy ne lehetne követni, hogy ki mikor hol van. De térjünk is rá ezekre a szereplőkre, hiszen ők viszik a hátukon a cselekményt, mivel igazán élethűen vannak megalkotva, minden bánatukkal és örömükkel együtt. Ettől tényleg lehet őket szeretni, utálni, mindegy, a lényeg, hogy érzelmeket váltanak ki az olvasóból, ami számomra mindenképpen óriási pozitívuma a könyvnek.
A kedvenc szereplőm talán Daenerys, bár Arya és Jon is egészen hamar belopta magát a szívembe. Viszont Dany és Drogo kapcsolata, illetve az általuk megismert dothraki nép a hagyományaival együtt nagyon megfogott. De persze a többiek cselekményszála is rendkívül izgalmas volt, illetve ami még jó volt, hogy bár sokszor izgalommal és kérdésekkel fejeződött be egy-egy fejezet, de a következő fejezet egy másik emberhez kötődő korábbi kérdéseket válaszolt meg. Ezzel végig fenn tudta tartani az író a feszültséget, hiszen sokszor várni kellett egy-egy történet folytatására, de közben megkaptam a többi történet titkát, így aztán mégsem éreztem azt, hogy sokat kéne várnom.
Mindenképpen szeretném elolvasni a folytatást is, de azt hiszem, hogy még várok vele, mivel a saját könyveimet is ki kéne olvasni.

5/5

Random természetfeletti - 31. hét (2013)


"Egy álom, egy álom. Minden csak álom."
Libba Bray: Lázadó angyalok

természetfeletti lények: boszorkányok, démonok

2013. július 24., szerda

Random természetfeletti - 30. hét (2013)


"Úgy döntöttem, türelmesebben tudok várni, ha fölállok. Így hát a nappaliban az összes bútort az egyik fal mellé sorakoztattam, mint a dilis tíz alattiak a karácsonyi tánchoz."
Jennifer Rardin: Harapnivaló

természetfeletti lény: vámpír

2013. július 21., vasárnap

Heti szösz - 29. hét (2013)


Heti idézet
"Nem volt még gyilkosság, amelyet ennyire és ilyen jó előre bejelentettek volna."
Gabriel García Márquez: Egy előre bejelentett gyilkosság krónikája
Elkezdtem
Jane Rogers: Jessie Lamb testamentuma

Befejeztem
Benedek Szabolcs: A vérgróf - 4/5

2013. július 17., szerda

Benedek Szabolcs: A vérgróf

Kiadás: Libri, 2012
Oldalszám: 478
Fülszöveg
Mindig esténként tűntek elő, néha csapatosan, többnyire azonban egyedül. Hogy pontosan hogyan és mikor érkeztek, arról senki nem bírt megbízhatót mondani. Most is csak annyit lehetett tudni, hogy megint meghalt közülük az egyik.
A székesfőváros utcáin arat a halál: a rendőrség brutálisan meggyilkolt prostituáltak holttesteire bukkan szerte a városban. 1910-et írunk: az Andrássy úton még egymást kerülgetik a konflisok és az automobilok, a kávéházakban pedig Ady Endre és Molnár Ferenc társaságát keresik a szépreményű költők és hírlapírók. Eközben furcsa vendék érkezik Budapestre: Saint-Germain grófja, akinek a történeteinél csak a szokásai különösebbek. Éjszaka él, akárcsak a város, és még soha, senki nem látta enni...

Vélemény
Úgy gondolom, hogy ennek a könyvnek a hangulata az erőssége. Egy számomra csak a történelemkönyvekből ismert korszakot ír le, azt is közelről, a hétköznapi emberek szemszögéből. Illetve az is érdekes, hogy bár 1910-ben játszódik, vagyis jóval a születésem előtt, de ugyanabban a városban, ahol élek, ezáltal közelebb érzem magamhoz a történetet. Szóval a kor és a helyszín választása tetszik, maga a stílus sem rossz. De beszéljünk a történetről és a szereplőkről is kicsit.
Elég lassan kezdődik el a sztori, és igazság szerint később se lesz szerintem olyan pörgős, de ezzel nem volt különösebb problémám. Azzal már inkább, hogy a szereplőket valahogy nem igazán tudtam megkedvelni, talán a gróf és Etelka állt a legközelebb hozzá, hogy szeressem őket. De a gróf valahogy túl távolinak tűnt, bár a róla szóló részeket mindig érdeklődéssel olvastam. Etelka meg olyan volt, hogy az elején szerettem, aztán nem, aztán elfogadtam olyannak, amilyen, de nem kedveltem meg újra. A többi szereplő meg olyan volt, hogy annyira azért nem dobtam tőlük hanyatt magamat. Persze mind emberiek voltak, de nem sikerült nekik túl sok érzelmet kiváltaniuk belőlem.
A másik nagy problémám a könyvvel, a vége volt. Félreértés ne essék, nem magával a végkifejlettel van problémám, hanem a mikéntjével. Valahogy úgy érzetem, hogy a könyv lassú tempójához képest egyszerre csak mindenre ott van a válasz, függetlenül attól, hogy eddig mit tudtunk, nem tudtunk, vagy sejtettünk ezekből a válaszokból. Nekem ez fura volt.
Ja, és amit még megemlítenék, hogy szerintem nem az a régimódi vámpíros történet. Mármint lassú, és egyáltalán nem olyan, mint a mai vámpíros történetek, szóval ha így vesszük, akkor inkább a régiekhez (pl: Drakula, Carmilla) hasonlít. Viszont az itt megjelenő vámpír személyisége véleményem szerint nem hasonlít az elődjeiéhez. Persze nem is az a dolga ennek a történetnek, hogy olyan legyen, mint a régiek, szóval ezzel nincs baj.
Amit még megemlítenék, hogy nem tervezem folytatni a sorozatot, mivel annyira azért nem nyerte el a tetszésemet a könyv, és szerencsére a cselekmény miatt se érzem égető szükségét a folytatásnak. Persze még akármi megtörténhet, de egyelőre így gondolom.

4/5 pont