A balszerencse áradása

Álljon itt egy kis összefoglaló a címben már említett könyvsorozatról (illetve az első öt részéről, mivel csak azokat olvastam eddig), valamint a filmről. Lemony Snicket sorozatában a két ismétlődő elem van, ami számomra rendkívül zavaró, nem a történet, hanem a stílus szempontjából. Az első dolog, hogy az író folyton folyvást le akar beszélni a könyv továbbolvasásáról, már pedig ez egy elég fiataloknak szóló könyv, akiket - főleg mostanában - amúgy is elég nehéz rávenni az olvasásra, nem szükséges fejezetenként lebeszélni őket erről, ha már egyszer a kezükbe vették a könyvet. Szerencsére ez ahogy halad előre a sorozat egyre kevesebbszer fordul elő, a negyedik részben például csak legelején egyszer próbál meg lebeszélni a könyv elolvasásáról. A másik fő problémám az az állandó magyarázkodás, bár a sorozat előrehaladtával ezt is kevesebbszer teszi az író, és ami azt illeti erre még meg is van az a magyarázat, hogy mivel nálamnál jóval fiatalabbaknak írta a könyvet, ezért ők adott esetben tényleg nem ismerik a megmagyarázott szavakat, ezért nem árt, ha elmondja az író (gyakran egyébként Klaus szavain keresztül magyarázza meg őket, ami jó, bár némiképp furcsa, hogy eg 14 éves lány nem ismer ilyen szavakat), hogy az adótt szó mit is jelent pontosan. Azonban furcsának találom, hogy míg az irdatlan szó jelentését elmagyarázza, addig a pszichológiai neurózist nem, amit mondjuk lényegesen nehezebb, ugyanakkor elég furi, főleg, hogy a szavak Sunny gondolataiban jelennek meg, aki ugye egy csecsemő. No ez egy másik érdekes dolog a könyvvel kapcsolatban, hogy némiképp elrugaszkodik a valóságtól, többek között abban, hogy Sunny csecsemőként elég sok mindent meg tud azért csinálni, ami időnként már tényleg abszurd, emellett a felnőttek soha semmit nem hisznek el a gyerekeknek, mert annyira idióták (már elnézést a megfogalmazásért), hogy amit a két szemükkel látnak, azt el is hiszik, ez valljuk be őszintén elég valószínűtlen. Ami még szintén fura, hogy Violet rengeteg szót nem ismer, amit Klaus igen, holott Violet két évvel idősebb, és bár Klaus jóval többet olvas, mint az a történetből kiderül Violet is, úgyhogy ez nem teljesen tisztázott, hogy miért is van így. 

Ezektől az apró hibáktól eltekintve azt gondolom, hogy a könyv egy élvezetes olvasmány, tetszik a stílusa, bár nem az én korosztályomnak való, és ez látszik is rajta. 

A filmet több éve láttam, mikor először elolvastam a könyv első három részét, ami azt illeti, most hogy újraolvastam az első három részt, és elolvastam hozzá még a negyediket és az ötödiket biztos vagyok benne, hogy nem az első három könyvből van a film. Mármint az események nagy része igen, de a film végén már kiderül, hogy a gyerekek nem csak egy gonosztevő célpontjai, hanem valami nagyobb dologba keveredtek bele, ez azonban a könyveket tekintve, csak az ötödik részből derül ki. Nekem annak idején egyébként tetszett a film, nem volt rossz, csak hát annak is olyan kurtán furcsán lett vége, mivel nyitott kérdést hagyott maga után. Bár vannak olyan filmek, amikben ez jó, de ez nem az volt, tehát azt várta volna az ember, hogy lesz folytatása, és talán így is tervezték annak idején, csak aztán nem aratott akkora sikert a film, vagy nem tudom, minden esetre így lezáratlan maradt. Mondjuk ez így van a magyar könyvekkel is, hiszen most ahogy megnéztem magyarul még csak nyolc része jelent meg a sorozatnak, a legutolsó 2007-ben, azóta pedig angolul már az utolsó, vagyis a tizenharmadik rész is megjelent. Szóval lehet ez se lesz befejezve magyarul, amit igazán sajnálok, mikor érdeklődés hiányában nem fordítják le egy sorozat további köteteit, így aztán azok is lemaradnak róla, akiket mégis érdekel. De majd meglátjuk. Szóval ez lett az én kis összefoglalóm.

Vélemény három könyvről

Megtévesztő lehet a bejegyzés címe, de ez azért van, mert három könyv van megemlítve benne. Kezdjük az elsővel: a gyilkossal, ami Chuck Palahniuk: Altató című könyvére utal. Maga a stílus olyan volt, mit amit a korábban elolvasott Palahniuk könyvekből megszoktam (Harcosok klubja, Kísértettek, Kárhozott), és nem is volt feltétlenül egyszerű a mondanivalója, ráadásul a szokásos Palahniuk-os arcul-baszós stílusban előadva, de valahogy nekem mégse jött át egészen. Valószínűleg ennek az az oka, hogy mindegyik szereplő enyhén (vagy nagyon) unszimpatikus volt, ezért nem érzetem magamat túl közel hozzájuk és kevésbé tudtam azonosulni velük a mű olvasása közben. Pedig tetszik a történet alapötlete is, de valahogy nem egészen passzolt össze a mondanivalóval, nem tudom megmondani, hogy pontosan miért volt ez, de nem volt az igazi.

A gyerek, pontosabban Egy gyerek, Torey Hayden könyve, amin rengeteget gondolkoztam az elmúlt napokban is, illetve akkor is, mikor olvastam. Rendkívül megindító történet egy tanárról, aki segít kilépni egy kislánynak az erőszak világából. Hihetetlenül tisztelem és becsülöm Torey-t amiért képes ilyen gyerekekkel foglalkozni. Ugyanakkor hihetetlen, hogy ezek a gyerekek mennyire akarnak élni, az elkeserítő körülményeik ellenére is. Mégse ezek azok a dolgok, amik miatt a kedvenceim közé került ez a könyv. Az ok, sokkal inkább az, hogy mennyit ad az embernek a könyv érzelmileg. A gyerekek letisztult, egyben intenzívebb érzelmei kerülnek bemutatásra, így mélyebben ismerhetjük meg az emberi érzelmeket kapcsolatokat. Rettentő sokat gondolkoztam a könyv olvasása közben, és azóta is az emberi érzésekről, kapcsolatokról, hogy pontosan mit is értünk alattuk. Mit jelent fontosnak lenni, valaki számára? Mit jelent, ha valaki szeret minket? Mit jelent, hogy valakit szeretünk? A kedvenc részem a könyvben, amikor Torey A kis hercegből olvas fel Sheila-nak, a rókás rész van külön kiemelve a történet, ami arról szól, hogy a kis herceg megszelídíti a rókát, ezért felelősséggel tartozik érte. Persze nem véletlen, egyrészt nagyon szeretem A kis herceget, másrészről ez a könyv még inkább elgondolkodtatott rajta. Szóval jó volt, nagyon.

A harmadik könyv ami szóba kerül még ebben a bejegyzésben, az az Emmanuelle. Ami azt illeti elég érdekes könyv, egyrészről nyíltan beszél a szexualitásról, holott ez tabu témának számít, legalábbis mikor íródott, akkor mindenképpen így volt. A könyv második felében lévő filozofikus eszmefuttatásokba időnként már kicsit belebonyolódtam, de elgondolkodtató volt, hogy hogyan is gondolkodnak a szereplők az erotikáról, az emberi kapcsolatokról. A könyv első fele pedig rendkívül szexi, ami számomra meglepő volt, mikor a kezembe vettem azt hittem, hogy durvább lesz, de nem. A leírások meglepően érzékiek, ennek köszönhetően jó volt olvasni. Bár nem értek egyet minden elvvel, ami a könyvben elhangzik, de ez cseppet sem zavart az olvasása közben, mert elég jó volt így is a könyv.

Hideg

Nem olyan régen olvastam Laurie Halse Anderson Jégviráglányok című könyvét és meg kell mondanom, hogy szerintem egy gyönyörű alkotás. Persze fura ezt mondani, egy ilyen nehéz témát forszírozó műről, de tényleg gyönyörű, maga a stílus az, ami magával ragadja az embert, számomra ez az, ami döntő érv volt, hogy tovább olvassam, miután elkezdtem a könyvet. Maga a történet érdekes, számomra mégis némiképp taszító, nem értem, hogyan képesek emberek ilyet tenni saját magukkal és a szeretteikkel. Szörnyülködtem, mikor elolvastam az adatokat, hiszen egy nagyjából velem egykorú és majdnem egyforma magas lányról szól a történet, és végignézve magamon, tudva hány kiló vagyok, megijesztettek a számok. Valamint maga az életmód is megijesztett, amit Lia folytat, a folytonos kalóriaszámlálás, az, hogy már az ételek szagától undorodik. Mégis ami igazán felfoghatatlan volt számomra, az az a jelenet, mikor Lia rosszul van, Emma látja és megkérdezi: "Lia, meg fogsz halni?" - egyszerűen elborzasztott, hogy még ez sem nyitja fel Lia szemét, pedig szereti a kislányt, és mégse számít neki eléggé, nem számít annyira, hogy a kedvéért életben maradjon. Persze fura dolog, hogy a családja miatt éljen az ember, mikor egyébként semmi értelmét nem látja a dolognak, de ha azokért nincs értelme élnie, akiket szeret, akkor mi másért lenne? Szóval fura, hogy el lehet szakadni ennyire a valóságtól, a világtól, és végül a könyv végén majdnem megtörténik a teljes elszakadás, a halál, de ekkor végre ráébred Lia, hogy ez így nem jó.

Azt tudom mondani a könyvről, hogy érdekes volt, mert nyíltan beszélt egy ilyen témáról, ráadásul megdöbbentően szépen írja le ezeket a szörnyű dolgokat, de még mindig nem tudom megérteni azokat az embereket, akik ezt teszik magukkal.

Mi ez kérem?

Mi ez? Ja, hogy még egy King? Igen, a stílusa tényleg magával ragadott, ma is megyek és átveszek egy újabb Kinget (hála a rukkola-nak). No de kérem, miért is?

Ami azt illeti rendkívül egyszerű, mint azt az előző bejegyzésemben is leírtam hihetetlenül zseniálisan tud írni King, mert még akkor is fenn tudja tartani az olvasó érdeklődését, amikor a könyvben szinte nem történik semmi, és ennek a titka a visszaemlékezés, mikor a szereplők egy-egy unalmasabb pillanatban (pl. mikor alszanak, vagy csak lefekszenek aludni és minden csendes körülöttük) előhívják az emlékeiket ezáltal jobban kitárva saját énjüket az olvasó előtt. Zseniális, de tényleg, hihetetlen jól meg tudja ragadni King ezzel a trükkel a szereplői jellemét, lényegét és rendkívül közel tudja őket hozni az olvasóhoz. Mintha Jack valóban a szemem előtt bolondult volna meg.

Na ez a másik, ahogy szép lassan hatalmába keríti az őrület Jack-et, ijesztő, de tényleg, és hihetetlen, hogy már félig-meddig megutáltam a könyv végére a szállodával keveredett Jack-et és akkor hirtelen egy pillanatra kitisztul, legyőzi az elszabadult szörnyeteget még ha csak kis időre is, de ezzel haladékot adva a fiának. Szegény kisfiúnak, akinek olyan képessége van, amit egy felnőttnek is nehéz lenne kezelni és megérteni, hát még egy öt éves fiúnak, aki megpróbál nagyfiú lenni, de akkor is csak egy kisfiú marad, aki fél a szörnyektől, legyenek valóságosak vagy nem.

Wendy jelleme is érdekes, hiszen egy bántalmazható asszony, mégis amikor előtör belőle az anyai ösztön, akkor szinte legyőzhetetlen, egyszerre gyűlöli és szereti a férjét, akárcsak magát, megijed, mikor az anyjára ismer magában.

Tetszik, az a kis bezárt világ amit King megteremt ebben a könyvében tökéletesen megfelel arra, hogy a lehető legjobb betekintést nyerjük a három főszereplő életébe, gondolataiba. Megismerjük, hogy viselkednek ha nem tudnak menekülni, megtudjuk kinek mennyire erős a tartása, kit a legkönnyebb elcsábítani. Mert való igaz, hogy a szálloda a korábbi lelkektől megerősödött és szinte mindent megtenne, hogy a kicsi Danny-t megszerezze, de az is biztos, hogy Jack szellemileg labilisabb állapotú, mint a felesége, vagy a fia. Persze erre az is rászolgál, hogy még mindig emészti magát az élete korábbi eseményei miatt (alkoholizmus, dühkitörések), és sokkal könnyebb elhitetni vele, hogy amúgy is rossz, hogy minden amit csinál csak és kizárólag rossz dolgokhoz vezethet, így talán a legegyszerűbb és a legvéglegesebb kiút ebből a helyzetből az öngyilkosság, de nem hagyhatja egyedül a családját, hiszen gondoskodnia kell róluk, hát mi sem egyszerűbb öljük meg őket is. Talán még ha nem jelennének meg a szálloda szellemei, Jack akkor is megőrülne ezen a zárt helyen a saját szellemeitől. Bár ami azt illeti a szálloda csak úgymond felnagyítja Jack szellemeit, amik már egyébként is régóta emésztik a férfi lelkét, nem csoda hát, hogy megőrül. Na és ez az, amiért most félek, mert ha csak egy história tele szellemekkel, akkor oké, de most hogy így belegondoltam... Mindenesetre jó, hogy fényes nappal van.

Egy újabb King

Kezdem úgy érezni, hogy kicsit rákattantam King könyveire, de hát van miért. Ami azt illeti King zseniális stílusban írja a könyveit, még ha nem is történik semmi a történetben, akkor is leköti az ember figyelmét, mert olyankor elkezd mesélni a múltról, ami által jobban megismerhetjük a szereplőket ezzel pedig egy szorosabb kapcsolat jön létre a könyv és az olvasó között. Bár ez eddig még csak a harmadik könyvem, de már itt van a polcomon A ragyogás is, valamint három másik King könyv is útban van felém. De van egy olyan érzésem, hogy ez csak ideig-óráig lesz elég.

Ez a könyve is nagyon tetszett, már csak a stílus miatt is. Viszont kétségtelen, hogy a Tóparti kísértetek jobban magával ragadott, bár persze meglehet, hogy ebben az is közrejátszik, hogy azt kicsit kevesebb megszakítással olvastam, mint A tűzgyújtó.
Amit még megemlítenék, hogy sokkal látványosabb befejezést, egy sokkal nagyobb mértékű pusztítást is el tudtam volna képzelni. Bár meglehet, hogy ez is csupán azért van, mert a Carrie volt az első könyvem az írótól és még mindig abból indulok ki, mert annak aztán látványos a vége, az biztos.
Egyébként egy igazán jól megírt történet volt ez, csak hát az ember óhatatlanul összehasonlítja a korábbi olvasmányélményeivel. Viszont nagyon tetszett, hogy megidézte Orwell művét, sőt, még a kafkai konfliktusokra tett utalás is jól megállta a helyét. Úgyhogy teljesen rendben volt ez a könyv.

Rukk-happ

Arra gondoltam, hogy most már én is szánok egy bejegyzést a rukkola-nak, tekintve, hogy múlt héten adtam fel két könyvet, a héten megint feladok kettőt, illetve én is kapok kettőt postán, valamint hét könyv cserél még gazdát a közreműködésemmel a héten személyes találkozás során. Bár az is igaz, hogy jelen pillanatban még csak egyetlen könyv van a polcomon, amit a rukkola-n keresztül szereztem be, viszont van három, ami tőlem indulva már célt ért.

Úgy gondolom rendkívül hasznos oldal, mert bár korábban is lehetőség volt több könyvekkel foglalkozó oldalon belül könyvek cseréjét, illetve adás-vételét lebonyolítani, ilyenkor azonban fennállt az a probléma, hogy egy adott könyvet vagy megvenni kellett (bár általában olcsóbban), vagy egy másik könyvet kellett érte adni, viszont utóbbinál fennáll az a veszély, hogy ha az egyik fél nem tud a másik fél számára érdekes könyvet nélkülözni, akkor a csere elbukik. Ezen az oldalon ki lett küszöbölve ez a probléma, hiszen virtuálisan számolják, hogy hány könyvet adott valaki, és ezért cserébe bárki mástól kaphat másikat. Persze lehet olyan probléma, hogy valaki feltesz könyveket, amik neki nem kellenek és ezeket el is viszik mások, viszont az illető nem talál olyan könyveket, amik neki érdekes lennének, ez esetben bár megvannak virtuálisan a pontjai, viszont semmire nem megy velük.

A másik dolog, amit még fontos megemlíteni, hogy ha valaki kiemelt könyvet szeretne happolni, akkor jóformán ott ülhet egész nap a gép előtt, mert ha nincs ott, mikor rukkolják, akkor bizony a többi happoló lecsap rá, persze érthető. Bár engem már kicsit bosszant, hogy Stephen King: AZ című könyvéből már legalább négyet, vagy ötöt rukkoltak, mióta happolnám, viszont sajnos egyszer sem voltam gépközelben így aztán lemaradtam róla. Persze gondolom ezzel más is van így.

Igazság szerint ennyit gondoltam róla egyelőre, aztán ha a héten megkapom a többi könyvet, akkor lehet még írok róla röviden, hogy milyenek a tapasztalatok, mert az eddigi egy könyv alapján nem sokat tudok mondani. Bár a könyv (Stephen King: A ragyogás - igen, mostanában kicsit rákattantam King könyveire) jó állapotú és hamar megérkezett, szóval eddig egy plusz pont :)