Kiadás: Könyvmolyképző, 2013
Eredeti cím: Blameless
Fordító: Miks-Rédai Viktória
Oldalszám: 356
Sorozat: Napernyő Protektorátus *3
Értékelés: 5/5
A szezon botránya! Lady Maccon elhagyta a férjét, és visszaköltözött rémes családjához!
Viktória királynő elbocsátja Alexiát az árnyékkormányból, és az egyetlen személy, aki bármiféle magyarázattal szolgálhatna – Lord Akeldama – váratlanul elhagyja a várost. Mindennek tetejébe Alexiára gyilkos gépkaticák támadnak, jelezve (ahogy azt csak a katicák képesek), hogy immár London minden vámpírja igencsak érdekelt Lady Maccon meglehetősen alapos halálában.
Mindeközben Lord Maccon szeszben pácolja magát, Lyall professzor pedig kétségbeesetten igyekszik összefogni a Woolsey-falkát.
Alexia végül elmenekül Angliából, és meg sem áll Itáliáig, hogy megkeresse a titokzatos templomosokat; csak ők tudnak eleget a természeten túliakról ahhoz, hogy feltárják előtte növekvő mértékben terhes állapotának titkait.
Csakhogy ők még a vámpíroknál is rosszabbak lehetnek – és pestót hordanak maguknál.
Szédítően szellemes történet!
A könyvről:
Az első két kötet után kellően magas elvárásokkal viseltettem a könyv iránt, ezt csak fokozta, hogy annyit kellett várnom a megjelenésre. Szerencsére nem kellett csalódnom.
A történet nagy része az információgyűjtésről szól, hiszen Alexiának sürgősen úrrá kell lennie helyzetén, amihez először pontosabb képet kell kapnia arról, hogy pontosan milyen helyzetbe is került. Emiatt eléggé érződik a könyvön, hogy ez egy felkészülés a közelgő végkifejletre, de ezzel szerintem nincs semmi baj. Egyrészt valahogy fényt kell deríteni a titkok mibenlétére is, másrészt számomra ez nem tette unalmassá a könyvet. Sőt, sikerült pont annyi titkot elárulni, hogy kellően kíváncsi legyek ahhoz, hogy a megjelenés után (ami remélem még idén meglesz) azonnal el akarjam olvasni a következő részt. Szóval szerintem méltó folytatása a sorozatnak.
A szereplőkről:
Beismerem, hogy Alexia életében rendkívül fontos személyek kaptak elenyészően kevés szerepet ebben a kötetben. Azonban szerintem ez nem volt zavaró, mert cserébe többet megtudhattunk a korábban kevésbé megismert szereplőkről. Ezáltal az amúgy is titokzatos Floote, csak még titokzatosabb lett a szememben, de a megjegyzésein (amiket ugyan elég szűkmarkúan mért) jókat nevettem. Bár Monsieur Trouvé-nak nem jutott túl sok jelenet, de azért megkedveltem, és megvallom gyagyás Channing Channing is jobb színben tűnt fel ebben a részben. Genevive a botrányos életvitelével ebben a könyvben már igazán levett a lábamról, még akkor is, ha kivételesen női ruhát húzott. Alexia pedig még mindig egy minden lében (nagy) kanál nőszemély, aki bizony itt is viszi a prímet. A végén lévő "párbeszéd" pedig kárpótolt annak a bizonyos szereplőnek a korábbi hiányáért.
A bétahím elkeseredetten felfújta az orcáit. Olyan érzése volt, mintha egy bambára ázott kaláccsal próbálna társalogni.
Az ajtó mellett lógott egy csengőzsinór is, amelyet az emberke most nekiállt rángatni, először finoman, aztán olyan lelkesen, hogy szinte hintázott rajta.
- Olvastam valahol, hogy a templomosoknak van egy beavatási szertartásuk, amelyhez egy halott macskát használnak, meg egy gumifából faragott kacsát. Igaz ez?
- A testvériség titkait nem vitatjuk meg idegenekkel. Főleg egy lélektelennel nem.
- Az már biztos, hogy ezt tényleg titokban akarhatják tartani.
- Komolyan, ha rejtve akarnak maradni, nem kellene ezt a nevetséges hálóinget viselniük. Ilyesmiben nyilvánosság elé menni...?!
- A Hit és Elhivatottság Szent Tunikája, asszonyom - javította ki Floote.
- Hálóingek - erősködött Alexia.
Hát, anyám mindig azt mondogatta, hogy az embernek azt, amiben a legjobb, nem szabad elapróznia. Persze akkor ő éppen a vásárlásra gondolt, ám én mindig úgy éreztem, ez volt az egyetlen értelmes mondat, amit valaha is kiejtett a száján.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése