A nyáltenger és az idegesítően hímsoviniszta szereplők

Még mindig a heveny hányinger kerülget a könyvtől. De tényleg, szörnyű volt. Pedig annyira tetszett a borítója, mikor megláttam, aztán elolvasva a fülszöveget arra gondoltam, hogy valami könnyedebb romantikus történet lesz, hát nem, de nagyon nem. Vannak akik azt mondják, hogy tündérmese felnőtteknek, véleményem szerint hányinger. Mikor elkezdtem még egészen tetszett, aztán szép lassan megismertem a szereplőket, és a történet során egyre ellenszenvesebbek lettek. Az egyetlen akit talán nem utáltam meg az Conrad, de a végén még ő is elnyerte a nyálas herceg címet, de ezt majd kicsit később kifejtem.

Marigoldot a főszereplőt már az első fejezetben lélektelenül dugja meg a balett-társulat vezetője, amit a gyenge áldozat hagy is, hogy ennek fejében jobb szerepekhez jusson hozzá. Tényleg nem sekélyes, á, dehogy. De ha ez nem lenne elég, mikor Marigold hazamegy a családjához láthatjuk azt a környezetet, ahol felnőtt. Én mondom Rafe és Isobel vérfertőző viszonya a legkevésbé megbotránkoztató a könyvben. Mert az, hogy Dimpsie tűri, hogy a férje fűvel-fával megcsalja véleményem szerint olyan szinten a női nem sárba tiprása, hogy azt rossz nézni. Persze ezen a téren Rafe se kispályás, hiszen azért cserébe, hogy Marigold hozzámehet (mert ezt egy kegynek kell tekinteni a Preston család részéről) elvárja a lánytól, hogy rendelje magát alá minden kénye-kedvének. A lépten-nyomon megnyilvánuló hímsovinizmusa mellet Rafe időnként előadja a nyálas monológjait, hogy mennyire is szereti Marigoldot, amitől már tényleg hányingerem volt. Bár meglehet, hogy csak engem taszít ennyire ez a nyálas romantika, de szerintem szörnyű volt. Ami pedig külön bosszantó, hogy Marigold ezt jó ideig készséggel eltűri és valóban igyekszik minden tekintetben megfelelni a férfi akaratának, aztán végül hála a jó égnek rájön, hogy ez oltári nagy szívás, mert ő egy táncosnő, akinek igenis van tehetsége, így aztán mikor lehetősége adódik rá visszamegy táncolni és otthagyja Rafe-t. Talán ez az egyetlen dolog, amit jó pontként lehet említeni a könyvben. Bár elismerem, hogy azokat az eseményeket, amelyek a balett körül forognak esetleg még jónak is lehet nevezni. Viszont nem javítanak annyit a történeten, hogy elfelejtsem mennyiszer akartam a falhoz vágni a könyvet olvasás közben (amit megjegyzem csak azért nem tettem meg, mert nem szeretnék kárt tenni semmilyen könyvben sem).

Mindezek mellet zavaró volt a könyvben a sok megmagyarázatlanul maradt francia kifejezés, bár lehet, hogy azért nem ismerem őket, mert én is olyan tudatlan és ostoba vagyok, mint Marigold, bár ezt erősen kétlem. Aztán ott volt az az eléggé szemet szúró dolog, mikor is Marigold megjegyzi Nan szülésénél, hogy reménytelen ami a fájdalmat illeti, ugyanakkor meg táncosként addig gyakorol, amíg véresre nem töri a lábát. Na az aztán biztosan nem fájdalmas. Szóval kérdem én, hol itt a logika? Bár persze Marigoldban is volt némi ellentmondás, mert időnként egészen értelmesnek mutatkozik, máskor meg rettentően ostobának és naivnak, én ezt se tudtam mindig hova tenni, de mindegy.

Ehhez képest az utolsó száz oldal meglepően tűrhető volt, aztán az utolsó három oldalon Conrad és Marigold olyan nyálas szöveget nyom le, hogy a hányingerem visszatért, ellenben a könyvtől ismételten egy életre elment a kedvem. Úgyhogy nem.

Félúton a melegben

Úgy van az kérem szépen, hogy meleg van. Ezenkívül olvasnom kéne, csak hát nem is tudom pontosan eldönteni, hogy melyik könyvet kéne befejeznem hamarább. Mert jelen pillanatban többet is olvasok egyszerre, illetve ez nem csak most van így, hanem általában. Van aki azt mondja, hogy ez hülye szokás, mert így nem lehet követni a történeteket, van aki megérti, mert szintén így olvas, talán mindkét félnek igaza van. Ami azt illeti időnként én is úgy érzem, hogy nem jó így, mert ha több könyv is van, ami nagyon tetszik, akkor nem tudom eldönteni, hogy most melyiket is olvassam. Viszont ha több könyvet olvasok egyszerre, akkor annak megvan az előnye, hogy ha befejezem az egyiket, akkor sokkal könnyebben olvasom tovább valamelyik másikat, mert egy befejezett könyv után nem egy új könyv teljesen ismeretlen világát kell felfedeznem, hanem egy félig-meddig már ismert világban léphetek át. Ami szerintem könnyebb, így aztán nem nagyon szokott az lenni, hogy ha egy könyv jó volt, akkor nincs kedvem másikat olvasni utána, mert esetleg csalódnék benne, mert általában az elkezdett könyvek között van olyan, amit éppen szívesen olvasnék. Ez pedig a másik oka annak, hogy miért is szeretek több könyvet olvasni egyszerre, egyszerűen azért, mert időnként vannak könyvek, amik bár tetszenek, de valahogy még sincs hozzájuk hangulatom, ilyenkor kicsit félreteszem őket és folytatom valamelyik másik könyvemet. Most éppen a Tóparti kísértetek és a Hol késel, hercegem? van ilyen helyzetben. Utóbbi kevésbé fogott meg, bár az írónő stílusa tetszik, nem nyögvenyelős, szóval gyorsan lehet vele haladni, viszont a szereplők elég idegesítőek tudnak lenni néha. Stephen King stílusa szintén tetszik, viszont az ő könyve némiképp ijesztő, márpedig az ilyen történetekkel úgy vagyok, hogy szeretem őket kicsit elnapolni, mert amíg végig nem olvasnom, addig nem tudom, hogy pontosan mennyire is lesz ijesztő. Ugyanakkor nagyon kíváncsi vagyok a történetre, szóval itt van a dilemma, hogy melyik könyvet is olvassam. Ezért aztán ha nagyon döntésképtelennek érzem magam, akkor még befigyel Mikszáth egy-egy novellája A jó palócok gyűjteményből, vagy az Ólomerdő, mert mindkettőt újra el kéne olvasnom. Szóval így állok, már csak takarítani kéne, de valahogy semmi kedvem nekiállni, mert meleg van és egyébként is minden összevissza van a lakásban a festés miatt, de kénytelen leszek, úgyhogy asszem neki is állok.
Megjegyzem a régen elkezdett, majd félretett könyveimet meg aztán igazán be kéne fejezni, csak hát az még egy másik történet.